Szinte senki nem várta – mégis itt az utóbbi évek egyik legjobb horrorfilmje

Még PlayStation 3-ra indult meg egy, a Move-kontroller, avagy a kezdetleges mozgásérzékelés kiaknázását célzó videójáték fejlesztése, valamikor 2008 magasságában. A PlayStation Move 2010-es megjelenésére azonban ebből végül semmi nem lett, sőt idővel nemcsak új fejlesztőhöz vándorolt a lehetőség, de az eredetileg belső nézetes koncepciót is el kellett vetni – végül, ha lúd, legyen kövér alapon szinte a teljes elképzelés dőlt: a játék külső nézetben, igazi színészek digitális másaival, két valódi horrorfilmes alkotóval (Larry Fessenden és Graham Reznick) a fedélzeten készült el. A Supermassive Games Until Dawn című projektje 2015-ben, PS4-re jelent meg.

Pedig már ezzel a játékkal megérdemelte volna. Az Until Dawn ugyanis jó érzékkel, a Quantic Dream sikerjátékainak (Heavy Rain, Beyond: Two Souls és a későbbi Detroit: Become Human) minőségét megidézve lett a műfaj egyik legjobbja. De úgy, hogy a témára és a műfajra aztán teljesen rácsavarodott fejlesztők soha nem tudták megismételni azt, amit 2015-ben megalkottak. Pedig derekasan próbálkoztak, amire a többepizódos The Dark Pictures Anthology és a The Quarry a bizonyíték. Ami azonban videójátékként nagyszerűen működik, az nem biztos, hogy filmként is kellően hatásos, amire a The Last of Us a legjobb példa.

Túlélni az éjszakát

A videójáték és a mozifilm között viszont nincs igazán komoly kapcsolat. Előbbinél egy fiatalokból álló csapat tér vissza arra a néptelen, hegyi, havas helyszínre, ahol két barátjuk eltűnt/meghalt, majd szembesülnek azzal, hogy miféle szörnyűség szedi áldozatait. A filmben ehhez képest egy fiatal lány, Clover (Ella Rubin) kutat néhány barátja társaságában az eltűnt testvére, Melanie után, a közös út pedig egy igen különleges helyszínre vezeti őket. Elsőre hatalmas vihar csap le rájuk, majd egyetlen kis tisztáson, egy épület mellett találják magukat, amelyet teljesen körbevesz a vihar, mint egy fal.

Az épületben pedig, bár elsőre kihaltnak tűnik, időnként van némi élet – vagyis inkább halál: a főszereplők bármit is tesznek, előbb-utóbb meghalnak. Vagy egy sorozatgyilkos jelenik meg, aki földöntúli erővel csap le áldozataira vagy... de inkább nem lövöm le a poént, mert éppen úgy, mint a történetírás terén, az Until Dawn a halálnemeket tekintve is eléggé kreatív, ráadásul a vérrel sem spórol. Cloverék meg minden egyes halálukat követően újrakezdik az éjszakát, amely minden egyes alkalommal a halálukat kívánja. És ezen a bizonyos helyen bármi megtörténhet – ami csak jót tesz a filmnek.

Az Until Dawn egy igazi rémálom

Ha bárki is azt gondolta, hogy az Until Dawn-film jó lehet, nos, arra én néztem volna a legfurábban. Játékos adaptáció egy olyan interaktív filmhez, amely önmagában egy 8 órás horrorfilmnek felel meg, csak ott a játékos valódi interakciót él át a nézővel szemben. Ráadásul a pillangóhatás itt abszolút működik: egy-egy döntés vagy elhibázott akciójelenet a játékidő felétől könnyedén a karakterek halálát okozhatják, a befejezés pedig nagyban függ attól, hogy mennyire vigyáztunk a csapatra.

Hogy is lehetne ezt jól adaptálni, kevesebb mint 2 órában, teljesen új sztorival? Arról nem is beszélve, hogy az egyik forgatókönyvíró, Gary Dauberman az utóbbi 10 év egyik legtehetségtelenebb alkotója, akinek nevéhez olyan borzalmak fűzhetőek, mint az Annabelle és Annabelle 3 vagy éppen Az apáca 1-2. Nem mellesleg az elmúlt évtizedben a Sony alá tartozó Screen Gems sem remekelt a saját horrorfilmek terén, elég például a Slender Man: Az ismeretlen rémre gondolni. Egyetlen reményemet a rendező kiléte jelentette, David F. Sandberg ugyanis az egyetlen jó Annabelle-filmet hozta tető alá, a 2017-es második részt (A teremtés).

Hogy az Until Dawn végül kinek a nevéhez fűződik leginkább, vagy hogy Blair Butler író mennyiben járult hozzá a végeredményhez, azt nehéz lenne eldönteni, 

A végeredmény ugyanis az utóbbi évek egyik legötletesebb és leghatásosabb horrorja, amely az első percektől megidéz régebbi és modernebb klasszikusokat (Kiút-sorozat, Gonosz halott, A barlang, Ház az erdő mélyén, Triangle, Péntek 13-szerű slasherek, Aki bújt), valamint videójátékokat is, és nemcsak horrorfilmeket kelt életre, hanem számtalan rémálmot is.

Számomra pedig az intelligens horrorfilmek mellett azok ütnek leginkább, amelyek olyanok, mint egy rémálom. És az Until Dawn olyan. Minden filmnek és filmes világnak megvan a maga szabályrendszere, amelyhez minden körülmények között ragaszkodik, ez a horrormozi viszont minden percben képes olyan új szabályokat hozni, amelyek aztán felületesen illeszkednek a korábbi keretbe, de emellett magasról tesz az alap műfaji szabályokra. Szinte soha nem tudjuk, hogy mi történik a következő percben, és ugyan a végén csak felületes és megkérdőjelezhető magyarázatot kapunk, egy rémálomtól nem is tudom, miért várunk mást.

Az év legjobb bukása

2025-ben jó eséllyel az Until Dawn lesz az év leginkább alulértékelt horrorfilmje. Manapság már kevés esetben lehet meglepni, de most sikerült, méghozzá jó értelemben. Nem éreztem semmiféle woke-hatást, a játékhoz okosan kapcsolták a filmet, a színészek nem rosszak, a megvalósítás kreatív, a fényképezés igényes – nehezen tudok belekötni bármibe, pedig mintha még a forgalmazó, az Intercom is eltitkolta volna a létezését. Nagyon ajánlom, és nem csak a játékosoknak, hiszen a videójátékok világát sem kell ismerni hozzá. Nálam eddig az év horrorja, amelyhez egyébként már az első pár percben kitaláltam egy olyan kiváló magyarázatot, ami önmagában megérne egy filmet. Kár, hogy nem jutott az alkotók eszébe.

Nyitókép: Intercom